Ha felnézünk januárban a délutáni égboltra, azt látjuk ahogy a lemenő nap már fél hatkor vöröses színbe öltözteti az ég fodros felhőit. Próbálunk még aktívan részesévé válni a napnak, hiszen még az óra szerint nincs este, de ez a
korai sötétedés ólomsúllyal nehezedik ránk. A tettvágy elcsitul és hívogatóbb lesz a meleg lakás, egy puha fotel társasága és egy jó könyv ölelése.
Boldizsár a teraszajtón keresztül szemlélte a magasban lejátszódó néma drámát. Kellemesen puha takaróját kicsit megbontotta, mert a melegség már kevésbé esett jól neki. Letette a könyvet a kis asztalkára, és csak úgy a semmibe révedt. A külvilág elmosódott, csak az emlékek és az időtlenség maradt vele.
A fiatalság illúziója. Az erő, a végtelen idő csalfa ígérete. A meggyőződés, hogy mindenre van idő: dönteni, hibázni, helyrehozni. Merész kísérletezés, határok feszegetése: milyen hatalmas erőt képvisel ez, miközben rengeteg veszélyt is jelent számukra. A Sors gyakran egy láthatatlan kéz, amely egyetlen pillanat alatt felvés egy jelet a homlokunkra. Akkor jövünk rá, hogy a homokóra szemcséi könyörtelenül peregnek. A fiatalság törhetetlennek tűnik, de egyetlen rezdülés, egy diagnózis, egy váratlan csattanás – és a biztosnak hitt világ örökre elnémul.
Boldizsár gondolatai közé halkan szőtte be magát a konyhából szűrődő nesz. Lea mozdulatainak csendes harmóniája adott életet a háznak. Az asszony mindig könnyed természetességgel mozgott, mintha egy régi dallam ritmusára lépkedne.
– Hogy ébredtél, kedvesem? – kérdezte Boldizsár.
– Már egy ideje ébren vagyok – mosolygott Lea -, de te annyira belevesztél az égbolt titkaiba, hogy észre sem vettél.
Boldizsár magához vonta feleségét. Belélegezte illatát, egyetlen pillanatra összeolvadt a leheletük.
– Egy régi vitánkra gondoltam Attilával, amikor azt állította, hogy mennyivel szerencsésebb az, aki lassú betegségben szenved, annál, mint akit hirtelen ér a vég. – Boldizsár szünetet tartott fürkészve felesége reakcióját, de Lea nem válaszolt azonnal, csak figyelt, várva a folytatást.
– Akkoriban történt, hogy egy ötven év körüli barátja hirtelen hazafelé menet infarktust kapott, és azonnal meghalt. Nagyon megdöbbentett mindenkit a hír. Sportos volt, egészséges, boldog családapa – egyetlen pillanat alatt megszűnt létezni. – Boldi még mindig kérdőn nézett Leára, de a ő nem reagált. Ölébe tette két kezét és várt. Rezzenéstelen volt az arca, nem akarta, hogy a fejében kavargó gondolatok láthatóvá váljanak arcán. – akkor folytatom- Boldizsár megköszörülte torkát, hogy hangja szenvtelenül tudja követni gondolatait. – Attila azért mondta ezt, mert a barátja hirtelen halála lehetetlen helyzetbe hozta a családot: felesége és fiai nemcsak a gyásztól roskadtak össze, hanem az adósság súlyától is. Félbehagyott egyetemek, eladott ház, pénzhiány – az életük kifordult a sarkaiból. Attila szerint egy diagnózis időt adhat. Időt elrendezni, elbúcsúzni, megérteni.
– Akkor miért vitatkoztál vele? – kérdezte végül az asszony.
– Mert akkor még azt hittem, a legfélelmetesebb dolog reggel arra ébredni, hogy minden, ami szép, minden, ami fontos, egyszere lesz utolsó. De most…nem is tudom pontosan …talán, mert azt helyezte ezzel szembe, hogy mennyivel jobb, ha valaki tudja, hogy fel kell készülnie.
– Elfogadhatóak ezek az érvek is. Főleg, ha nem vagy egyikük helyében sem… – csuklott el Lea hangja
– Akkoriban biztos voltam benne, hogy szerencsés az, aki váratlanul lép ki az életből. A legfélelmetesebb dolgot abban láttam, ha épp tudattal szembe kell nézni az elmúlással, el kell fogadni a megváltoztathatatlant.
Lea hirtelen felállt. Odalépett a vitrinhez, kivett egy kerámiaszobrot – egy anyát, aki ölbe veszi gyermekét -, és földhöz vágta. A porcelán éles csattanással hullott darabokra.
Boldizsár rémülten nézte.
– Miért…? – kérdezte halkan, miközben óvatosan összeszedte a törmeléket.
Lea nyugodtan válaszolt:
– Ragaszd meg nekem. – A férfi engedelmesen elővette a ragasztót. Szemüveget tett fel, s mozdulatai precíz szertartásossággal illesztették össze a múlt darabkáit.
Lea kezébe fogta csészéjét és leült a szemközti székbe, hogy jól láthassa miként ügyeskedik férje és kelti újra életre a kedves tárgyat. Lassan beszélni kezdett:
– Amikor fiatal voltam önző módon arra gondoltam, hogy azoknak, akiknek ápolniuk kell egy súlyosan beteg embert akár éveken keresztül eközben végig kell nézniük haláltusáját, mindenképpen megváltás lehet a hirtelen halál.
– Ma már nem így gondolod? – Boldi próbálta a kérdéssel megállítani felesége bánatos gondolatait.
– Nem gondolom ilyen egyszerűnek a választ.
Eközben Boldizsár összeillesztette a szobor testének nagyobb részét.
– Kedvesem, nézd meg ezt a kedves szobrot. Addig szép igazán, amíg vigyázunk rá, óvjuk, vitrinbe tesszük. De nagyon kevés kellett hozzá: egy apró mozdulat, egy vad ötlettől vezérelt elhatározás, egy pillanatnyi véletlen – és máris darabokra hullott. – eközben az asszony félig lehunyt szemhéja alól tekintett le a tálcán még sorakozó apró kerámiadarabokra. – Az életünk is ilyen. Finoman megmunkált porcelán. Gyönyörű, törékeny, egyszeri. Egy karcolás még csak patina, ami értéket adhat. De ha megreped, ha eltörik… már sosem lesz ugyanaz. Lehet, hogy csak hajszálrepedések keletkeznek rajta, lehet, hogy csak kicsorbul kissé, még használható vagy elrejthető a hiba. De már akkor sem az igazi.
– Mint ráncaink mosolya, foltos remegő kezünk – szólt halkan a férfi és visszahelyezte a szobrok fejét is a helyükre.
– Látod, kedvesem összeraktam neked. De már sosem lesz olyan szép, mint volt. -szomorodott el Boldizsár miközben óvatosan kézbefogta az összeragasztott szobrot.
– Nem baj! Életünk, olyan, mint a porcelán, törékeny, bármi összetörheti másodpercek töredéke alatt. Mindegy, hogy az egészséget egy gyors lefolyású betegség, hírtelen rosszullét teszi tönkre, vagy egy hosszú fájdalmas kór gyötri meg. A különbség abban van, hogy az egyiknél nincs lehetőség a ragasztásra: visszafordíthatatlan, még egy halványan pislákoló reményszikra sem adatik meg sem a szoborkának, sem azoknak, akik szeretik őt.
– A porcelánnak adtam egy újabb esélyt, hogy visszakerüljön a vitrinbe, és még egy darabig nézegethessük, mint egy már sértült, de kedves tárgyat. – biztatta, mintegy saját magát is Boldizsár.
– igen, esélyt kapott…
-… és mi is időt nyertünk. – fejezte be Boldi Lea gondolatát.