Az est leszállt a város fölé, mintha valaki bársonytakarót borított volna az alvó utcákra. A ház elcsendesedett, a falak magukba itták a nappal zajának utolsó visszhangjait. A gyerekek már az álom birodalmában jártak, ahol mesék kanyarognak az éj sötétjében. Boldi szeretett nekik mesélni, közéjük bújni, és érezni, ahogy lélegzetük egyre lassul. Az álom egy szeretett férfihangon, édesapjuk meleg tónusú hangján lopakodott fülükön át a gondolataikba, a lelkükbe. Elterelte figyelmüket a külvilágról, és előkészítette számukra az éjszakát, amely puha paplanként borult rájuk.
Lea közben a fürdőszobában állt. A gőz lustán gomolygott körülötte, a vízcseppek gyöngyökként futottak végig a bőrén. A zuhany melege egy pillanatra elmosta a nap fáradtságát, és ebben a lopott időben végre csak saját magával lehetett. Ám a felismerés hirtelen hasított belé, mint egy váratlanul megpendített húr: este van.
Az este, amely férje érintését, közelségét hozza magával. Az este, amely elől hónapok óta kitér.
Meddig tarthat még ez a színjáték? Meddig tud ügyesen kisiklani férje ölelő mozdulatai elől? Meddig hiheti el Boldizsár – és talán önmaga is –, hogy csupán a fáradtság az oka? Meddig fogja a férfi elviselni, hogy amint bebújnak a közös ágyba, Lea gyorsan elalvást színlel?
Tudta, hogy Boldi vágyik rá. Hogy szeretné ujjként simítani végig bőrén, felfedezni testének titkos rejtekeit, újra megtalálni karjai menedékét, ajkai ismerős érintését. Tudta, hogy nemcsak a kimerültség tartja távol a férfitól, hanem valami mélyebb, alattomosabb érzés, amely ott lappang benne, akár egy sötét sikátor mélyén megbúvó árny.
Nem megy, még nem. Vagy már nem?
Görcsösen ragaszkodott ezekhez a szavakhoz, pedig tudta, milyen egyszerű lenne csak odabújni, átölelni, és…
Mégis, ha erre gondolt, őrjítő fáradtság telepedett rá. Nem volt olyan porcikája, amely kívánta volna a férfi közeledését. Túl sok gondolat, túl sok érzés kavargott benne – nem fért bele most ez is. Boldizsár nem követelőzött. Nem vádolt, nem kérdezett. Csak egyre hosszabbá váltak azok a pillanatok, amikor magányosan feküdt a sötétben, hallgatva felesége egyre távolodó lélegzetvételét. Csak azt látta, hogy Lea elhúzódik, kitér.
Emlékezett, milyen volt, amikor a nő még csak úgy, ok nélkül odabújt hozzá. Amikor ajkuk egymásra talált a mindennapok sodrásán kívül is. Amikor a test nemcsak megszokás, hanem vágy volt.
És most? Most Lea elfordul, beburkolózik az éjszaka hallgatásába, s ő ott marad – kérdéseivel.
Pedig jól esett volna Leának is csak úgy összebújni. Érezni férje erős, izmos testét, azt az ölelést, amely mindig is a biztonságot jelentette. A test emlékezett, a lélek is vágyott rá – de a mozdulat mégsem született meg. Helyette maradt a távolság, az elhúzódás, a megszokott koreográfia. És Lea tudta, hogy ezt nem lehet a végtelenségig folytatni.
Boldizsár többször mondta neki: az ölelés nemcsak a testek érintkezése. Az ölelés bizonyosság, hogy még mindig egy egészet alkotnak. Ha az együttlétek eltűnnek, a vágy emlékké fakul. És ha a férfi már nem érzi, hogy az asszony az övé, akkor az ölelés is kiüresedik. Mert egy érintés nemcsak a bőrön hagy nyomot, hanem a lélek mélyén is. És amikor leszáll az éjszaka, ott van közöttük a kimondatlan, ordító hiány.
Lea maga sem tudta, hol hibázott. Talán ott, amikor az anyaságot egyedül akarta hordozni – mintha súlyos, mégis becses drágakövet markolna, amit nem bízhat másra. Mintha az ő feladata lenne egyedül őrködni gyermekei álma felett, mintha csak az ő gondoskodása lenne elég jó. Így múltak a hónapok, észrevétlenül tette le nőiessége egy darabját a gyerekszoba küszöbén.
És Boldizsár? Ő csak várta vissza azt a nőt, akit elvett. Nem a gondoskodó anyát, nem a háziasszonyt – hanem a nőt, aki egykor önfeledten simult hozzá az éjszakában.
Lea tudta: az estéket nem lehet a végtelenségig elodázni. Mert egy idő után nemcsak a test, hanem a szív is eltávolodik. És akkor már késő lesz.
