„A kimondatlan szavak zaja a leghangosabb.”
(Haruki Murakami)
Megcsörrent a telefon.
Lea elmélyülten dolgozott, így váratlanul érte a hívás. Juli ritkán keresete munkaidőben. Tudta, hogy ha most telefonál, annak oka van. Felkapta a kabátját, és kisietett az irodából, hogy nyugodtan beszélhessenek.
Este egy kávéházban találkoztak. Juli már ott ült, kisírt szemmel kevergetve a megrendelt kávét. A hely jókedvű nyüzsgése, a kockás abroszok, a finoman zizegő beszélgetések szinte groteszk díszletként keretezték őt. A szürke kardigánba burkolózott nő idegenként ült ebben a lüktető világban. Sápadt arca, smink nélküli fakósága mintha tompította volna körülötte a fényt.
Halkan beszélt. Először bizonytalanul, aztán egyre mélyebbre merült a szavakba. Lea hallgatta, nem szakította félbe. Hagyni akarta, hogy Juli elmondjon mindent – sejtéseit, félelmeit, apró jeleket, amik egy ideje már gyűltek benne, mint árulkodó morzsák egy ismeretlen út mentén.
A bánat különös dolgot művel az emberrel: légüres teret hoz létre körülötte. Az idegenek ösztönösen hátrálnak, mint akik érzik, hogy valami súlyos és szomorú dolog lebeg a levegőben.
Juli és Zente nyolc éve éltek együtt. Zentét éppen Lea mutatta be neki. A férfi nem volt klasszikus értelemben jóképű – inkább franciás sárm, figyelmes tekintet és kellemes modor tette vonzóvá. Szerette hallgatni az embereket, és értett is hozzá. A nők gyakran érezték magukat különlegesnek mellette.
A kapcsolatuk sosem volt zökkenőmentes, de idővel összehangolódtak. Lea mindkettőjüket jól ismerte, régebbről, mint ahogy ők egymást. Így amikor Juli mesélni kezdett a megmagyarázhatatlan viselkedésről, a hirtelen jött konferenciákról, a titkos telefonhívásokról, Lea nem tett úgy, mintha meglepődne.
Juli már egy ideje érezte, hogy valami nincs rendben. Az ösztön, amellyel megérzi az ember, ha a társa másfelé fordítja figyelmét – különösen, ha az a másik egy másik nő. A hiány először csak apróságokban mutatkozik meg: elmarad a reggeli mosoly, rutinszerűvé válik az ölelés, és a kedvesség mögül eltűnik a valódi figyelem. A csókok formálisan érintik a szájat, az ajándékok jelentés nélkül cserélnek gazdát.
Lea csendben hallgatta a barátnője fájdalmát. Tudta, hogy Juli nem téved. És tudta azt is, hogy neki ebben a történetben nem csak hallgatóságként van szerepe.
Mert a titok, amit hordozott, nem volt többé titok saját lelkiismerete előtt.
Zentének valóban volt szeretője. És az a valaki… ő maga volt.
Eleinte úgy gondolta, csak egy futó kaland lesz. Hitt benne, hogy a férfi nem akar többet, csupán néhány lopott órát, némi izgalmat. Aztán majd visszatér a megszokott biztonságba, vissza Julinhoz. Lea úgy hitte, hogy Zente csak „játszik” – hogy majd tanul belőle, felébreszti benne a rég elhalt vágyat, és újra rátalál a régi kapcsolatra.
De nem így történt.
Zente túlságosan is belefeledkezett ebbe az új világba – a suttogások, a titkos találkák, a legszebb fehérneműbe bújtatott testek világába, ahol nincs hétfő reggel, nincs fáradt csend, csak valószínűtlen boldogság.
Vannak emberek, akik nem képesek érzelem nélkül megélni a testi közelséget. Összekeverik a vonzalmat a szerelemmel, a pillanatot az örökkévalósággal. És ha a másik nem állítja meg őket, magukkal rántják őt is.
Lea tudta, hogy amit Zente érez, nem szerelem. Csak vágy. Lopott intimitás. A valódi kapcsolat próbája nem a legszebb órákban történik – hanem akkor, amikor a másik türelmetlen, fáradt, sebezhető.
Juli ezekben a napokban is ott volt. Várta. Szerette. És nem tudta, hogy a legjobb barátnője az, aki kölcsönveszi tőle azt, akit szeret.
Lea szégyellte magát.
Nem a hűtlenség miatt – hanem a hiábavalóságért. Mert amit tett, nem hozta közelebb senkihez. És végül mindenkinek fájdalmat okozott. Zente is felismerte ezt. Elment.
És vitte magával a titkot is –azt, amit Lea is megtartott magának. Soha nem beszélt róla. Sem a férjének, sem Julinak.
A férfi csak annyit kért: töltsenek együtt még egy estét. A néma búcsú, ami csak ölel, nem vádol és már csak reménytelenül csókol.
És némán sírt – úgy, ahogy csak egy férfi tud, ha végre igazat mer mondani.
Soha többé nem találkoztak.
Lea próbálta kitörölni emlékeiből azt az időszakot. De évekkel később, egy egyszerű kérdés – „Mi van Julival?” – feltépett mindent.
A múlt nem múlik el. Csak elhallgatjuk.
De a kimondatlan igazság velünk marad. Lassan, halkan. Mint egy árnyék, ami nem vet fényt.
Most ketten voltak újra.
Ő… és a szégyenérzet.
Egy asztalnál ültek.
Elhallgatva.
