Mosolyogva szállok fel a zsúfolt reggeli buszra, mert fülemben a fülhallgatómból megszólal kedvenc dalom, egy francia duett: Az élet legszebb évei, Les plus belles années d’une vie. Milyen érdekes a sors. Ez a zenéje annak a filmnek, amit holnap meg fogunk nézni. Egy olyan szerelmes párról szól, akik 50 év után találkoznak ismét. Akkoriban egy szép szerelmi viszonyt éltek át, de családjuk volt ezért nemet mondtak a vágynak, a szerelemnek… Azt mondtad, hogy válasszak én filmet, rám bízod. Én bátor voltam, és ezt a filmet választottam. Gondolom bele se kukkantottál az előzetesbe, mert gyorsan válaszoltál az üzenetre, hogy nagyszerű, jónak tűnik, szereted a lassú, francia filmeket.
13 éve szakítottunk. Még ma is fáj. Szerencsére a hasító, kínzó fájdalom idővel tompa, sima, megszokható érzéssé szelídült. Azóta is rendszeresen találkozunk, egyfajta kellemes, jó ismerőseivé váltunk egymásnak.
Viharos kalandunk egy munkahelyi értekezlet után kezdődött. Elvállaltuk a csapatépítő szervezését, nagyon sokat beszélgettünk, folyamatosan tartottuk a kapcsolatot. Remek két hónap volt, és mindenki elismerését kivívtuk a nagyszerűen sikerült, az apró részletekig megszervezett programmal. Mikor vége lett a projektnek hatalmas űr keletkezett életünkben, mert hiányoztak az estig tartó megbeszélések, a nevetgélések, tervezgetések, és minden, ami összekötött minket.
Egyenes út vezetett egymás karjába, és nagyon görbe út vitt hazafelé mindkettőnket.
Fulladozó házasságunk nagyon megsínylette ezt a kapcsolatot, de mindketten tudtuk, hogy kitartunk párunk mellett, bármennyire is jó az, ami köztünk van, nem ér annyit, hogy kettőnk boldogsága, másik öt embert tegyen boldogtalanná.
Nem tartott sokáig. Három hónap után – amikor már éreztük, hogy a vonzalom egyre erősödik és nem csitul – kimondtuk, hogy nem folytathatjuk.
Lemondtunk az ölelésről, a csókokról, mert tudtuk árulás, de hiába próbáltunk eltávolodni egymástól, nem sikerült. Rendszertelenül találkoztunk, hol kávéházakban, hol egy kellemes fürdőben, hol kirándulni mentünk, kiállításokra, színházba és moziba. Nem gyakran, de az évek alatt jó párszor. Társai voltunk egymásnak, ismertük az elbeszélésekből egymás életének szereplőit, beleértve szülőket, gyermekeket, főnököket, ellenségeket, barátokat. Jó volt, hogy titokban van valaki, akire számíthatunk.
Férjem temetésén is te támogattál minket, barátként álltál ott mellettünk.
Időközben te is egyedül maradtál, mert feleséged elhagyott, boldogságra vágyott, amit meg is kapott valaki mástól. Gyermekeink nagyok, bár még tanulnak, de már önállóan alakítják életüket, mi csak mögöttük állunk támogatólag.
Már egy éve ez a helyzet, de valahogy mi mégis maradtunk a kényelmes, megszokott baráti kapcsolatnál. Még nem jött el az a pillanat, amikor megengedjük magunknak a megbocsátást, megadjuk a feloldozást és elhisszük, hogy megérdemeljük egymást.
Nekem mégis életem legszebb évei ezek, mert bár patyolat tiszta hűséget nem adhattam férjemnek, mégis kitartottam mellette, és szerető családban nőhettek fel gyermekeink, emellett megélhettem egy fájóan boldog szerelmet veled.